Komolyan nem hittem volna. Nem hittem volna, hogy van még egy könyvnyi témám, amikor megkerestek újra a kiadótól, hogy szeretnének még egy könyvet.

Aztán amikor leültem és elkezdtem tartalomjegyzéket írni, akkor már éreztem, hogy dehogynem. De ezen magam is jól meglepődtem. Amikor leültem írni, egy idő után azt éreztem, nem bírom abbahagyni, még így is rengeteg minden kimaradt.

Kisiskolás voltam, amikor írni kezdtem, aztán jöttek a szinte obligát kamasz kirohanások. Írásban, persze.
(Világvégés búskomor versek a az elmúlásról és a lét elviselhetetlenségéről természetesen, ahogy illik abban korban.)

Aztán szerkesztő lettem, de mindig írtam, tényleg, bár publikálni nem mindig mertem. Kényelmes volt elbújni a szerkesztés mögé. Ha írtam is, álnéven csak.  Közben meg mindig is akartam írni könyvet. Ez valamiféle életcél volt. Amolyan meg tudom csinálni féle. Kicsit olyan, mint amikor valaki lefutja a maratont. És amikor egyszer már lefutottad, akkor le akarod futni újra. Tudnod kell, hogy képes vagy-e rá újra.

Képes voltam és végtelenül élveztem.
Mindig azt gondoltam, nem az írás az én igazi terepem, de mostanra elfogadtam és örülök neki, hogy de, csak nem az egyetlen. És így már jó.  Nagyon jó. Végtelen szeretettel írtam ezt a könyvet, beleadtam szívem, lelkem, fogadjátok szeretettel:

És még ilyenkor szokott jönni a köszönetnyilvánítás, teljesen jogosan, mert egy csomó embernek nagyon köszönöm.

Mindig legelébb a családomnak, hogy nem pusztán elviselnek ilyenkor, hanem támogatnak is.

Aztán köszönet még Zombori Andinak a könyv felelős szerkesztőjének, Széll Adrinak, a szívemet mindig melengető grafikákért, Benkő Dórinak a képszerkesztőnek, Czeizel Balázsnak a művészeti vezetőnek (hű, de sokan dolgoztunk ezen…), Újszászi Györgyinek és Dr. Torma Vikinek a szaklektorálásért, Szemere Gabinak, Jakab Krisztának a támogatásért. Szóval köszönet.

Dedikálás 14-én, szombaton kettőkor a Gerbaud-val szemben, a Sanoma standja előtt.