(Aki csak a receptre kíváncsi, görgessen az aljára!)

Az önsorsrontásnak is vannak fokozatai, én tudom. Harmadik éve az a a menetrend, hogy Megyeren szilveszterezünk a barátainkkal és január elsején jó kis dércsípte csipkebogyót szedünk Heni barátnőmmel.  Dér Heni. Bocs.

Szóval, elsején ez volt a progi az elmúlt két hétben, aztán kicsit átgondoltam ezt, mert babonás is vagyok, ezt  még itt pont nem mondtam, de de.

Tehát hiszek abban, hogy ahogy telik szilvesztered, meg az év első napja olyan lesz az éved. Tehát, két éven keresztül egy olyan tevékenységgel indítottam az évet, mely kétség kívül nemes, viszont ha átgondolom, nagyon sok, a szó szoros értelemben véres munkával kevéske gyümölcsöt szüreteltem.
A kezem könyékig tele lett mindig a csipkebokor karmolásaival, és köbö egy kilónyi kis bogyót mondhattam  magaménak  egy fél délelőttnyi szenvedés után.

Mondtam társamnak a bogyózásban, Heninek: elég legyen ebből, nem szedünk elsején, szedünk másodikán. Arra is rájöttünk, hogy konkrétan az általunk bérelt ház kertjében van két hatalmas, dundi szemeket termő bokor. Az előző két évben a szántás közepén vergődtünk egy földnyelvecskén, számtalanszor beleszédelegve a sárba. Egy cipőmet azt hiszem ki is kellett dobnom az egyik ilyen akció után.

Szóval most másodikán komótosan kisétáltunk a kert végébe és köbö egy óra alatt leszedtük az adagunkat.

Aztán persze itthon kezdődött szokásos macera, de ezt én úgy fogom fel, hogy ez az én éves, rendes buddhista gyakorlatom, tehát már nem ráz meg. Egyébként ám ebben is lehet rutint szerezni, már sokkal gyorsabb vagyok, mint először voltam.

Sőt, be kell, valljam, ez most nekem már második kör volt, mert októberben is eltettem egy adagot. Akkor raklapszámra árulták a pécsi termelői piacon a kis huncut bogyeszokat és én nem bírtam ellenállni. Azt mondta a néni, októberben van benne legtöbb C-vitamin, így hát jól bevásároltam. Ez lehet persze, mérni nem tudom, viszont a kis kemény bogyókkal sokkal nehezebb volt dolgozni egyrészt, másrészt meg az ízéből nekem nagyon hiányzik a „dér” faktor. A többiek itthon azt mondják, finom, de nekem a "dércsípte" az igazi. Plusz az októberi adagot datolyával akartam édesíteni, és hát mit mondjak, van még mit tanulnom ezen a téren. Most tehát az októberi datolyás akciómat egyértelmű tévútnak mondanám.
Mutatok azért egy képet, mert az viszont jól látszik, hogyan kell levágni a végeket:

Próbáltam volna most a második menetben egyszerűsíteni, találtam is egy olyan receptet, mely szerint nem kell levágni a végeket, tehát jelentős időt lehet megspórolni. De aztán én nem mertem végül kipróbálni, mert nem akartam, hogy nagyon híg legyen, ahogy  a recept jelzi.

Tavaly linkeltem egy receptet, de az sajnos azóta eltűnt, úgyhogy úgy gondoltam, idén leírom az enyémet, tehát hecsedlilekvár lépésről lépésre:
1450 grammnyi bogyót megtisztítottam, azaz levágtam a két végét. Sokan ki is magozzák, én arra megállapításra jutottam évek alatt, mint Péter Anna, összességében kevesebb idő átpasszírozni, mint kimagozni, tehát nem magozok előre.

Így maradt nekem 1333 gramm csipkebogyóm. Ezt jól megmostam és feltettem főni egy lábosban annyi vízzel, hogy ujjnyira ellepje a bogyókat. Mint tavaly is, idén is kicsit elszúrtam a vizet, nem vészesen, de nekem végül kicsit híg lett, de nem bánom.

Viszonylag hamar megpuhul, erre most pontos időt nem tudnék mondani, miután megpuhult, botmixerrel pürésítettem a cuccot.

És akkor jött még az igazi babra munka: a passzír.

Többen állítják, hogy a szőrszita ide kevés, úgyhogy egy teaszűrőhöz hasonló, de annál nagyobb szűrővel dolgozom. 100 forintos boltokban is beszerezhető.

Két lehetőség van, az egyik merőkanállal:

A másik sima evőkanállal:

Nekem ez utóbbi működött jól, ezzel szépen átnyomkodtam a csipkehúst.
Amikor elkészültem, a péphez adtam a cukrot. Miután szinte alig használok cukrot a háztartásban, szerintem ha egy éve alatt három kiló elfogy,akkor sokat mondok, szóval megengedtem magamnak egy kis luxust ls bió barna nádcukrot vettem. Cukor ügyben úgysem tudok igazságot tenni, ennyi meló után pedig nem akartam kísérletezni.

Lemértem, 1430 gramm pépem lett a tortúra után, ehhez adtam 20 dkg cukrot és így pont tökéletes lett. Egyáltalán nem túl édes, hanem pont pikáns.
A cukorral újból összefőztem, de már csak nagyon rövid ideig, kb 15 percig, hogy ne szökjön belőle tovább  a vitamin.

Utána fertőtlenített üvegekbe töltöttem, ezeket fejre állítottam pár percre és utána húztak is el a kicsikék a száraz dunsztba. Kicsit hígabb lett, mint szerettem volna, de elméletileg még fog sűrűsödni, az íze pedig egyszerűen leírhatatlan.

Így aztán, amikor ma kaptam egy mailt, hogy van jó kis eladó bogyó, rögtön rávágtam, hogy kérek három kilót. Egészen biztosan nem vagyok normális, ezt most akkor kijelenthetjük.

Ebből viszont menet közben csináltam még egy "hecsedli mousse –feketecsoki kalapkával"  fantázianévre hallgató desszertet is, de nem lehet most mindent, azt csak pár nap múlva írom le.

Leírom külön a receptet, mert van, aki nem bírja a sok dumát:

• 1400 gramm csipkebogyó
• 200 gramm bio barna nádcukor

A csipkebogyót végeit levágjuk, megmossuk és feltesszük főni annyi vízzel, amennyi pont egy ujjnyira elfedi. Utána botmixerrel pürésítjük és nagyon kis lyukú szitán átpasszírozzuk. Hozzáadjuk a 20 dkg cukrot, amellyel maximum 15 percig összefőzzük, majd fertőtlenített üvegekbe töltjük. Miután beletöltöttük a kész, forró lekvárt az üvegekbe, fejjel lefele fordítjuk pár percre. Utána újságpapírba, majd puha pokrócokba, törölközőkbe közé bugyoláljuk az üvegeket  (a száraz dunsztolás leírását itt találjátok) és betesszük mondjuk az ágyneműtartóba. Ott hagyjuk kihűlni.
Mutatom, ennyi lesz:

Hajrá kérem, hajrá! Állítólag piacokon is lehet most kapni épp, kitűnő vasárnapi programnak mondanám, ha már úgysem látunk az orrunkig sem a ködtől.