Valami rossz karmám van nekem ezzel a palántázással. Tavaly az történt, hogy a nagyon lelkes kétéves túlönözte őket véletlenül, ezért kinyúltak. Idén, szakértői egyeztetés után egy magasabb polc teteján kötöttek ki, mondván amíg nincs rajtuk levél, nem kell nekik nap sem, csak a meleg.

Oké, szépen dugták is ki a fejüket és nagyon figyeltem a földre, hogy ne legyen se túl száraz, se túl vizes, szóval jól indult. Hétvégére mi is elutaztunk, előtte ment már a tanakodás, mi legyen velük, mert megjelentek a levelek és elkezdett nyúlni is. Két „szakember” két oldalról duruzsolt a fülembe. Anyám szerint AZONNNNNAL!!!! az ablakhoz kell őket tenni, három éves lányom szerint pedig még nem lenne szabad eltenni őket a polcról... Mindegy, gondoltam, tényleg kell a nap, és az ablakhoz tettem őket.

Sajnos, mire hazaértünk semmi lényegi változás nem történt, sápatagon kornyadozó, megnyúlt, dülöngélő palánták fogadtak:

Már éppen arra gondoltam, hogy ez valahogy nem az én műfajom, hiába igyekszem, de akkor pont beszéltem MonJardin Andrással, aki felvilágosított, hogy a helyzetem nem egyedi, sajnos ezt teszi a folyamatos szürkeség (aminek persze, hogy van köze a globális felmelegedéshez...). Mert a kis palántáknak nem elég ez a szűrt fény ami most van, igenis szükségük lenne az erős napsütésre. Tehát aki hasonló tapasztal akis növendékeknél, ne keseredje el, sajnos a masszív, összefüggő szürkeség tehet erről.

Na, itt tartunk most, most elhatároztam, hogy akármilyen állapotban is vannak, megpróbálom életben tartani őket az első erősebb napsugarakig.