Egyik nap Sárival anyukám környékén sétáltunk és bementünk a boltba. Egyszer csak megérkezett egy gyönyörű kisfiú az anyukájával, aki maga előtt vezette, mert magától nem tudott járni. 4-5 éves forma lehetett, gyönyörű pofival, hatalmas kék szemekkel.

Le sem tudtam róla venni a szemem, olyan szép volt.
Először fel sem fogtam, hogy valami betegség kalodájában van ő, csak a gyereket láttam.
Aztán amikor sorban áll össze teljesen a kép, mert a várakozástól egyre türelmetlenebb lett, nem tudta kifejezni magát, ezért anyukája csuklóját harapta, szeme idegesen a menekülési útvonalakat pásztázta. És akkor vettem észre valójában azt is, hoyg lába az anyukája lábán vannak, így haladnak szépen előre.

Sári csak nézte, nézte, nem tudta, hogy segíthetne neki.

Én meg most is elkezdek sírni. Amikor valaki anya lesz, olyan mértékű érzékenység alakul ki a gyerekekkel kapcsolatban, amit nehéz leírni.

És azon gondolkodtam, mit kellene most tennem, vagy mondanom a lányomnak, aki láthatóan nem érti a helyzetet. És hogyan lehetnék ennél fegyelmezettebb, hogy a bankkártyám és a „szupersop” kártyám átnyújtása között nem boruljak zokogva pénztáros nyakába? Nem irónia.
Alig vártam, hogy kiálljunk a sorból, hogy még nagyjából egyenes derékkal távozhassak és akkor valami megszületett bennem.

Ha egy mód van rá, integrált iskolába fogom majd annak idején íratni Sárit. Azt szeretném, ha anyai érzékenység ide vagy oda, sokkal jobban tudná majd kezelni ezeket a helyzeteket, mert a sírás nem megoldás.