És csak kicsit öko. Most nem lesz szó reszelt mosószappanról, sem a szódabikrabóna felhasználásának alternatív lehetőségeiről.

Sosem akartam anyukanaplót, gyereknaplót írni, mert azok a részei ennek a kapcsolatnak, ahol a lényeg zajlik számomra, bizonyos felületekhez nekem  már túl intim.

De persze sehol nem lenne ez a sorozat, ha nem lenne kiért és miért hajnalig bújni a netet, számtalan ellentmondó véleményt százszor és újra elolvasni mondjuk a napvédelemről, úgy, hogy közben ez az alaposság ne forduljon ellenünk, ne mérgezze a hétköznapjainkat.
Hogy ne félelem legyen mögötte, hanem szeretet. Én így szeretek. Hogy azokra, akik fontosak nekem, megpróbálok vigyázni, anélkül, hogy belebolondulnék abba, hogy úgysem tudok rájuk vigyázni.

És majd nemsokára mások fognak vigyáznia kislányunkra, mert tegnap elbattyogtunk és beiratkoztunk a nagy és misztikus, távoli bölcsibe.
Az első „intézmény”, ahova belépve köszönés helyett majdnem elbőgtem magam. De aztán legyűrtem és sikerült végre meg is szólalnom.

És azóta is kavarog bennem annyi mondat…Hogy hetente csak egyszer kapnak kakaót, de ha ő nem ihat tejet, akkor majd kap teát. Cukros teát, amit sosem szeretett, mert csak vizet ivott. És azon gondolkodom, hogy amin két évig ügyeskedtem, hogy ne szokja meg a felesleges dolgokat, gyakorlatilag egy hét alatt fogják felülírni. Nem arról van szó, hogy sosem látott még életében cukrot és nincs annyira hátrányos helyzetű sem, hogy egy gombóc fagyit sem ehetett volna még életében, de más a „néha” és más a „rendszer” …
Mert ha elsőre nem is issza majd meg, ha minden áldott nap elé teszik, egyszer csak meg fogja inni…
És ha ki is váltom ezeket a dolgokat neki, hogy csináljam úgy, hogy ne lógjon ki a sorból? Hogy az, hogy én jót szeretnék neki, ne forduljon ellene. Hogy ne legyen különc, akinek bolond az anyja…

Van még négy hónapom, hogy kitaláljam…