Ahogy a lányom megszületett és nőni kezdett, egyre szaporodtak az eldöntendő kérdések. Féléves kor körül, a hozzátáplálás kezdetekor rögtön szemben találtam magam egy almával…
Az alma előtt minden más. A puha kis csomag szuszog és fehér szuperpempőn él. Jó esetben alszik. De egyszer csak elérkezünk a hozzátápláláshoz, és minden új fordulatot vesz.
A gyerekszülésben, nevelésben szerintem az a főszabály, hogy minden teljesen természetes. De van, mikor az elme megtorpan, és az ember úgy néz egy szerencsétlen almára, mintha ördögtől való lenne. Pedig ez az élet rendje. Persze, egyszerű, világos és szükségszerűen következik, de ki legyen a szerencsés nyertes? Illetve mi lehet ELÉG JÓ ahhoz, hogy elsőszülöttem testébe beengedjem?
Mégis, milyen alma? Bio? Nem bio? (Egy anyai agy ehhez hasonló kérdéseken néha hetekig tud zakatolni.) Alma legyen a talpán, amit én a gyermekem számára elég jónak találok.
Nem voltam eddig elkötelezett biovásárló, de visszatérve az első almához, mindenképpen a bióra szavaztam. Túlestünk a kezdeti ijedtségen, alma ízlett a gyereknek, finom is volt.
Ekkor még könnyű volt a helyzet, hiszen egy alma nagyjából egy hét alatt fogyott el. De elsőszülöttünk és a felhasználásra kerülő almamennyiség szerencsére nőttön nőtt… A bio meg, ne szépítsünk: drága. Tudom, hogy kutatások bizonyítják: magyar viszonylatban aránylag jól állunk, a nem biozöldségek és -gyümölcsök is bőven fogyaszthatók, csak egy idő után szomorúak és unalmasak. A nagyáruházak polcairól levadászott almákat néha csak kínomban reszelem a pitébe. Más megoldás után kellett néznem, elnézve az almafogyasztást.
Egyik barátnőm beszélt nekem a „szatyor-közösségekről”. A rendszer egyszerű. Körbekérdezed a szomszédokat, kellene-e nekik bioélelmiszer jó áron? (Nálunk sok a kisgyerekes, könnyű dolgom volt. Kellett.) Keresel egy megbízható termelőt, a lakhelyedhez képest a lehető legközelebbit. Felveszed vele a kapcsolatot és megállapodtok. (Milyen áron szállít, hova, mikor, milyen mennyiségeket.) Összegyűjtöd és leadod a rendelést. Várod a szállítmányt, majd kiméred a cuccot – ezt a feladatot lehet rotálni a közösség tagjai között. (Kalkulálj erre pár órát és markos apukát, mert a mennyiségek, ha összeadódnak, megeshet, hogy 80 kiló zöldség-gyümölcs landol az előszobátokban…)
Tényleg ennyi. Semmi hókuszpókusz. A termelőnek jó, mert biztos vevőköre van, nincs helypénz, egyszeri a benzinköltség, te pedig a nagyobb tétel és az előrendelés miatt – valamint mert kiesik rengeteg köztes szereplő – olcsóbban jutsz hozzá a minőségi élelmiszerhez.
Belátom, munka van vele egy kevés, de mennyivel jobb, hogy a gyerek úgy tanulja a mértékegységeket és a zöldségeket, hogy a dobozból hordja a kezedbe a csicsókát, például…
Így válik lakásunk időről időre „lakászöldségessé”, ahogy az egyik kedves csoporttag egyszer találóan megjegyezte. Közben újabb és újabb embereket ismerünk meg, akik jönnek, hónuk alá csapják a biorépájukat, és egy-két jó szó kíséretében mennek.
Megsúgok egy titkot. Én nem szeretem az almát… Úgy nem igazán. És ez most itt nem marketingszöveg, de ezt nem bírtam abbahagyni. A könyökömön csurgott a leve, és annyira piros volt, hogy az már szinte pajzán… A krumpliról hasonló jókat tudnék mesélni, még az abból főzött paprikás krumpli is csúcsgasztronómia élményt nyújtott.
Tehát, ha van módja annak, hogy ne menjen rá ingünk, gatyánk a jó minőségű élelmiszerre, ne habozzunk, mert csak jól járhatunk! Szóval engem megvettek, méghozzá jó áron, kilóra.
(Magyarország első/központi szatyor-közösségét a Szatyor.org-on keresd az interneten.)
