Egyszer az egyik barátnőm számmisztikát tanult épp lelkesen, és megkérdezte, gyakorolhat-e rajtam. Persze! Kis kockákba számokat írt, osztott-szorzott, ráncolta a homlokát, mire megkérdeztem, nagy a baj? Ő pedig drámaian közölte: Egyetlen földszámod sincs!

(Az élet praktikus oldala tehát hiányzik a személyiségemből az ő matekja alapján.)
– Mit tegyek? – szegeztem neki a kérdést.
– Kertészkedj!
Először pár tő paradicsomot vettem, amit anyám gangján nevelgettem, teljes sikerrel. Amikor érdemben elkezdtem főzni, jöttek szép sorban a fűszernövények, amiket szerettem. Büszke voltam a saját termésből előállított pesztómra. Azt nem tudom felmérni, hogy a húsz év alatt mennyivel lettem praktikusabb, de a kertészkedést miniben megszerettem, bár mindig körfolyosókon és erkélyeken éltem ki az ötleteimet.
Időközben Magyarországon is felütötték a fejüket az úgynevezett közösségi kertek. Szerintem fantasztikus kezdeményezés. Találj egy kihasználatlan földdarabot, kérj rá engedélyt (ha egy társasház kertjéről van szó, beszéld meg a tulajdonosokkal), és nyáron egészítsd ki az étrendet egy kis „hazaival”. Közben bíbelődhetsz a növényekkel, friss levegőn lehetsz, mozoghatsz. A legnagyobb közösségi kert ma a Lecsós Kert a Millenáris Parkban, ahova annyian jelentkeztek parcelláért, hogy végül sorsolni kellett őket. Sajnos, én sem nyertem, de például az előkészítő előadásaikon nagyon sokat tanultam. Meg bármilyen nagy is volt a lelkesedésem, beláttam, hogy egy épp a dackorszak közepén járó totyogóval nem biztos, hogy vállalni tudom azt a felelősséget, hogy tűző napon, rekkenő forróságban naponta megyek növényt gondozni. Furcsa véletlen volt, hogy az első kertészeti kiselőadáson egy régi, egyetemi színésztársamba botlottam, akit akkor láttam érdemben utoljára, amikor egy közös darabunkban ő klottgatyás idióta vadászként rohangált fel s alá a színpadon, miközben én kopasz konferansziéként tangóztam.
Azóta ő fogadásból elvégzett pár félévet a kertészetin, aztán sok kitérő után most, magát civil kutatóként emlegetve (gondolom, ez valami poszttraumás stressz lehet az egyetem után) olyan növényeket kutat, amelyek a gangon is bőséges termést hoznak, nem pusztán egy egyszemélyes mozzarellasalátára valót termelnek ki két hónap alatt. (Ez persze ennél azért bonyolultabb, mert valódi kutatóként többek között például arra próbál megoldást találni, hogy a változó klímaviszonyok miatt mely növények termesztését kellene bevezetni az Alföldön.) Mindenesetre meggyőzött, hogy próbáljam ki megint az erkélyt. Bevállalható feladatnak tűnt, gondoltam, ebbe bele merek vágni, mert az erkélyemig csak eljutok… Átbeszéltük az erkély- és a maghelyzetet, majd beszereztük a hozzávalókat, és vártam a tökéletes pillanatra. Illetve a várás előtt még bevásároltam kábé 250 liter földet, mivel az egész erkélyt mezőgazdasági területté készülök nyilvánítani. Az egyik viszonylag békésebb este végre kibontottam a picike zacskókból a picike magokat, és Sári lányommal nekiláttunk a precíziós munkának.

A kétéves apró kezecske meglepő pontossággal tudja helyére tenni a magokat. Igaz, már akkor
folyamatosan arról kérdezett, hogy mikor ültetünk, amikor még csak az erkélyt mértük fel. Várta a földet, várta az egész eseményt, és azóta is számon tart minden cserepet és magocskát, amelyek most a gyerekszoba ablaküvegére vannak erős celluxszal felerősítve, mert az a legjobb hely nekik…
Szóval megvolt a vetés, most várom a palántákat. A célom az lenne, hogy legalább egy üveg paradicsomot eltehessek nyáron saját termésből. Meg hogy isteni mangoldsalátát készíthessek… meg hogy meglássam az első padlizsánt! Jövőre pedig meggyőzzük a szomszéd lánnyal a tulajdonosokat, legyen nekünk is közösségi kertünk!