Gyönyörűen elterveztem a mai napot. Délelőttre marad a gyümölcs, ebédre pedig a legnagyobb kedvencem: sütőtök krémleves.

Ezt a receptet szoktam elkészíteni, most egy fűszermentes verzióra gondoltam, de ha jó a tök, akkor  igazából nem a fűszerek viszik el a levest a hátukon. Betettem a tököt, isteni illat szállt a lakásban, dolgoztam, a tök puhára sült, eljött az én időm.

Megfonnyasztottam a póréhagymát, rádobtam a tököcskét – közben belekóstoltam, tökéletes íze volt – majd ráöntöttem a tejszín. Illetve először megkóstoltam, mert valami rosszat sejtettem, de elsőre nem éreztem semmit. Hozzá is borítottam mindet a tökhöz, és akkor éreztem meg, hogy ez biza keserű, de nagyon keserű.

Elszomorodtam, mert sajnos a piacon vett tejtermékekkel egyáltalán nem voltam megelégedve. A tejföl nyúlós volt, a joghurt és  a sajt ízetlen és a tejszín pedig keserű. Pedig direkt kikutattam, hogy a tejszín le lehet fagyasztani és a lejárati időn belül le is fagyasztottam, valószínűleg már akkor keserű volt, mert az kizárt, hogy lefagyasztva keseredett volna meg. Megpróbáltam valahogy megmenteni, de nem sikerült, az egész ebédem a kukában landolt, ami azért is szomorú, mert mindenből háztájit, tanyasit, biót venni itt a nagyvárosban egyáltalán nem kétfilléres mulatság.

Elkeseredésemben elmajszoltam pár szelet Pur Pur kenyeret – csekkoltam, kilométerben jó voltam – egy kevéske ízetlen sajttal.
A férjem megszánt és egy titkos boltjából szerzett nekem vacsira valót. Ez a tejföl bizony habos volt, a vaj ízgazdag és a bizonyítottan ötven kilométeren belüli hozzávalókból összeállított almás pite - a bolt tulajdonosai annyira fellelkesültek a kísérletemtől, hogy nagyon készségesen segítettek a férjemnek válogatni - visszabillentette némiképp a lelki békémet.
Most erőt gyűjtök és nekivágok a holnapi napnak.